My First BTS Fanfiction 32-33.rész

THUM-DUM-DUUM!

Annyeong! ^^

Naaaagyon de nagyon hosszú kihagyás-lustítás-memóriazavar után Soo ismét hozzányúl a hetero blogjához, s mivel a nyár már itt is van, hozzá lát folytatni, YAAY!

Hagyjuk a mályvacukrot és a szivárványt...

Lényeg ami lényeg, sokáig kihagytam, úgy voltam vele, hogy megszüntetem a blogot, de mivel olyan sok visszajelzés érkezett, hogy lenne igény a folytatásra, úgy döntöttem, hogy nem hagyom elvészni a történetfonalat. Mivel egy rész nagyoon rövid lett, így úgy döntöttem, hogy hozzá teszem a következőt, amit szint úgy rövidre sikerült írnom.

Enjoy és kitartás a kihagyásaim között! ^^

Ui: Nem tudom melyikőtök írt e-mailt nekem, kurva cuki, hogy megfenyegetett a folytatásért. ♥ xD

Az alagút vége

Jimin

Voltál már olyan helyzetben, hogy azt hitted, innen már sehová?

Na, én most vagyok benne de nyakig... Miközben az ember a kórház mosdójában áll a tükör előtt, két napi alvás kihagyása után, fekete karikákkal, lefolyt, több napos sminkkel és kócos hajjal és azon gondolkozik, hogy miért kellett úgy alakulnia az életének, ahogy, rájön, hogy teljesen felesleges a világon lennie. Hogy sokkal könnyebb lenne, ha megölné magát és ezentúl soha többé senkinek nem okozhatna fájdalmat.

De ez önzőség lenne... Az utóbbi időkben túl sokat gondoltam magamra... Emiatt is van MenHe ilyen helyzetben. Ha nem ellenkezek és végighallgatva a szavait, engedelmeskedek az idősebbnek, nem történik meg még a terhesség se.

Lehunytam lassan már kiszáradt szemeim, majd megnyitva a jéghideg vizet magából ontó csapot, alá dugtam a fejem. Nem érdekelt, hogy a hajam, a ruhám (ami nem mellesleg még mindig a pizsamám és azon egy felső) vizes lesz. Csak le akartam magam hűteni és felfrissülni.

Hálás lehetek a csapat többi tagjának... NamJoon csak este hagyott itt és Jin is próbált hazarángatni, de makacsan megtagadtam. Az egy dolog, hogy Vicky nem szalonképes és altatásban tartják, hogy a fájdalmai miatt nem tudjon agyvérzést kapni, de attól én itt akarok lenni, még ha csak a folyosón is.
Utálom magam... Épp ezért is, nem érdekel, ha még másik három napot itt kell töltenem, legalább bűnhődök.
- Hyung... - hallom magam mögül a folyosón JungKook félénk hangját a folyosón, és amikor hátra fordulok, szembe találom magam a Meyut magához ölelő maknaeval. Olyan aranyosak... Vajon ennyire összeillünk mi is Vickyvel?
- Sziasztok. - dünnyögöm kómásan és visszatartok egy feltörni készülő ásítást. Nem lehetek fáradt! Főleg nem előttük, mert a végén még hazavisznek... - Uhm.. Mi járatban? Mára lejárt a látogatási idő.
- Érted jöttünk Jimin. - suttogja Meyu és felém lép kettőt. Ekkor tűnik fel a kezében a fekete bőrdzsekim és egy farmer. Makacsul hátrálok és a fejemet rázva keresem a mentő szavakat, de semmi nem jut az eszembe hirtelen. - De igen. Ez közös megegyezése a csapatnak. Nem egészséges majd' ötven órát talpon töltenie egy embernek, főleg, ha idol az illető. - Itt kapok egy szúrós pillantást. - Na, vedd fel ezeket és induljunk.
- Nem. - vágom rá azonnal és eltolom a kezét magamtól. - MenHe bármikor felébredhet, nem fogom hagyni, hogy az orvosokat lássa meg elsőnek.
- Jimin! - szól rám hangosan Meyu és a szemeivel szinte szikrákat szór felém. - Nem fogom még egyszer mondani! Felveszed a gönceid, aztán kimész a kocsihoz és beülsz Jin mellé, mert különben én rugdoslak odáig! És hidd el, én is égek a vágytól, hogy ott lehessek a nővéremmel, aki szinte az anyám és foghassam a kezét, míg felébred, de nem tehetem! Szóval most, fogod a kis pillesegged és átöltözöl, vili?!
A nagy hangzavarra néhány kórteremből és irodából -még így késő este is- kinézett pár nővér, orvos és beteg is. Ami Meyu kis előadását illeti... Nehezen, de elvettem tőle a ruhákat és a mosdóba vonulva átvedlettem őket. Kellemes érzés volt a vékony pizsama anyag után a farmer melengető anyaga, de nem sokáig tartott az önmelegítésem, a kinti, késő esti hideg miatt azonnal lefagyott minden porcikám és sietve kerestem a sok ajtó között a Bangtan kis, fekete minibuszát.
- Nahát, tényleg sikerült... - dünnyögte Meyunak elismerően Jin, mikor behuppantam a kocsiba és durcásan elvágtam magam az ülésen. - Hogy-hogy?
- Kuss és irány haza... - flegmált Meyu és még JungKooktól is elfordult. Tényleg jól felhúzta magát... Egyszer láttam ilyennek, még debüt előtt és akkor rontotta el NamJoon haját... Amiatt kellett szegénykének megválnia az imádott rasztáitól... Nem is bánom, hogy elrontotta. Lehet, hogy most Nam szolizna és dzsoját szívna éjjel nappal, mint valami rossz néger...
- Jimin. Ébredj, itthon vagyunk. - pofozgatott óvatosan Jin, amikre kipattantak a szemeim és kómásan felültem. Nyújtózkodtam és a hátsómat vakargatva kikúsztam hátulról.
A házban már sötét volt, egyedül a nappaliban égett a lámpa és az ablakból tökéletesen rá lehetett látni NamJoon szőke fejére. Van egy olyan érzésem, hogy agymosás következik...

Reggel... Az egyik legrosszabb a napban, főleg, ha a szerelmed nincs melletted. Mindegy is... Gyorsan reggeli, aztán bevitetem magam a kórházba.
Kómás tekintetem az órára kúszott, ami javában nem a reggeli időt mutatta. Fél kettő, délután. Francba...?
Kirontottam a szobából, a többieket kutatva, de csak egy kis levelet találtam a frigón.
"Hajnalban jött a telefon, hogy MenHe felébredt, Jin és Én bementünk érte. A többiek az interjún. Ha négy előtt kelsz fel, indulj el a városközpontba, ott pedig a szokásos helyre, ahol rádió műsorozunk. Kitartás, estére már otthon leszünk. NamJoon~"
PICSÁBA! Miért aludtam el?! És miért hagytam, hogy elhozzanak? Francba-francba-francba!
Cipő-kabát!  Ja... és felső!
Félig magamra cibáltam egy hosszú ujjút és miközben a kabátomba ráztam magam, a cipőmbe bújás közben a talpamba állt valami.
Egy... Lego kocka? És üzenet van rajta? "A rádióállomásra! Nam~"
Anyád!

Minden jó, ha jó... a francba!

NamJoon

Édes az élet a szerelmeseknek. De mi van azokkal, akiknek még nem adatott meg a szerelem, s fájó szívvel, keserű száj ízzel, de mosolyogva figyelik a körülöttük enyelgő kis gerlepárokat?
Irigy vagyok? Nem... Jimint most elnézve nem. Viszont, ha már JungKook és Meyu szerelméről lenne szó... Derült égből villámcsapás és mégis mekkora boldogság. Akár a legjobb barátok, s mégis.. Néha, mint az ovisok, de legtöbbször vicces friss szerelmesek. Ezt a szögét elnézve a társas életnek, én is kívánom a romantikus törődést.
- Óvatosan. - támogattam Vickyt az egyik oldaláról. Buta liba, nem hagyja, hogy felvegyem... Pedig jól tenné. Tudom, hogy nem vagyok Jimin, de attól nekem is vannak izmaim és simán elbírok egy negyven kilós nőt.
- Jin, NamJoon. Nem kell segíteni. Tudok én magamtól is menni. - mosolygott kedvesen és kihúzta mind a kettőnk markából a karját, majd egyedül folytatta az utat a liftig. A szám belsejét harapdálva figyeltem bizonytalan lépteit, hiszen hiába is van állítólagosan jó, mégis három napig adagolták bele a fájdalomcsillapítót és az altatót.
Innentől stabil volt minden. Teljes nyugalomban hazaértünk, ahol a többiek már vártak minket. Vicky és Jimin szó szerint összeborultak. A kis törpe még el is sírta magát, pedig egyáltalán nem szokása. Annyira aranyosak voltak. Jimin aztán tett egy kis fogadalmat, miszerint mostantól mindig húz gumit, amivel hozta a formáját és mindenkit megnevettetett, de akkor végképp röhögésbe fulladt az egész este, mikor Vicky bejelentette, hogy egy ideig nem is kell aggódnia, mert minimum két hónapig no kex. Jimin arckifejezése felejthetetlen.
Teljesen úgy tűnt, hogy minden visszarendeződik az eredetibe, főleg, mikor J-Hope és V kergetőzni kezdtek a nappaliban a távirányító miatt és HoSeok felbotlott a szőnyegben és pofán nyalt, V pedig kicsi a rakást játszva ráugrott. Ez persze elindította a szokásos Bangtan lavinát, ami abból áll, hogy mindannyian egymáson ugrálunk és gyilkoljuk a másikat, és jót röhögünk magunkon. Jó buli, mi?
- Várjatok, csörög a telefonom! - vonyított fel Jimin, s kiugrott a bagázs aljáról, aztán ezerrel a szobájába sprintelt.
- Kamuzik... Nem hallottam semmit. - motyogta Suga, aztán a hűtőhöz battyogott és egy doboz kólát vett elő magának.
- Pedig csörgött. Én is hallottam.. - motyogta Jin és sunyiban fültövön pöckölte a telefonjával babráló maknaet, aminek eredménye képpen ismét egy kergetőzés alakult ki. Nekem ez már túl sok volt és bár nem én vagyok a legidősebb, hogy zsémbelődjek a fiatalok pörgésén, de csendesen leültem a kanapéra és előhalásztam a telefonom.
- BASSZAJESSZUS! - süvítette át a lakást Jimin kétségbeesett hangja. Ijedtek felkapta mindenki a fejét és meglepetten fülelni kezdett.
- Mi a jó élet van már megint? - dünnyögtem unottan, s visszacsúsztatva a zsebembe a telefonom, a halántékomat masszírozva elindultam a hálók felé, ahol Jimin még most is telefonált és idegesen rugdosta az ágykeretet. Nekitámaszkodtam az ajtófélfának, úgy vártam meg, hogy letegye, vagyis falhoz vágja a hatalmas téglafonját. - Mi a gond?
- Hatalmas gond van! Az nagybátyámék felköltöznek Busanból Szöulba! - hisztizik jó hangosan, amire én csak a vállamat vonogatva farkas szemezek vele
- És akkor mi van? - kérdezem totálisan szkeptikusan. Erre persze még ő néz rám úgy, mintha vérig sértettem volna.
- Hát az, hogy nekem kellene vigyáznom az ikerlányára és fiára, akik nem mellesleg JungKookal majdnem egy idősek!
- Hű, na ez már tényleg baj... - furakodott be mellettem Hobi, aztán gúnyos vigyorral fejbe vágta Jimint. - Még magadról se tudsz gondoskodni...
- Hát épp ez az! Most mit tegyünk?! - sipított magas hangon. Meguntam a hisztijét és mellé lépkedve pofán vágtam egy párnával. Amíg ő szédelegve próbált felülni, én összevakartam a gondolataim és mély levegőt véve hangosan elemeztem a dolgokat.
- Megbeszélem a menedzserrel, ha lehet jönnek ide, aztán lesz valahogy.
- Francba is! - vonyított tovább Jimin.
Nem tudom mi lehet olyan szörnyű egy ikerpárral... Ha minden oké és rendes, átlagon koreai gyerekek, akkor még az is előfordulhat, hogy rajongóink és akkor már főként nem kell aggódni a hollétükről, mert a nyakunkban fognak lógni. Nailed it!





Így a történet végére én is kiírom, két évesek a drágáink. >o<
Köszönök nekik mindent. Megváltoztatták az életem, s egy jobb emberré tettek. Saranghae BTS!