Némán ordítva
Halkan távoztak és a kórházba vették az irányt. A ház ismét csendbe és sötétbe borult, némán ordított a többiek halk és ideges szuszogása alatt...
~Jimin POV~
- JIMIN OPPA!! - visítozta a lánysereg a színpad aljánál.
- Csak egy kérdést. - kacsintottam kacéran rájuk, amire visítva ájuldoztak, aztán szinte egymást taposva ugráltak, hogy a saját kérdésüket tehessék fel. - Te ott, piros sapkában, fekete hajjal! - mutattam rá a lányra, aki hirtelen azt se tudta, hogy most hol van.
- I-Igaz a hír miszerint barátnőd van? - kiabálta ki remegő hangon.
Hirtelen ledermedtem.
- Nem, nincs!! - üvöltötte a súgóba a menedzser.
Felsóhajtottam és kirántottam a fülemből a kis szerkezetet és a lábam mellé dobtam. Hátrapillantottam a többiekre, akikről sütött az értetlenség. Köhintettem egyet és a mikrofonom ledobva meglazítottam a nyakkendőm, majd elhagytam a színpadot. A szívem a torkomba ugrott, a lábam remegni kezdett és halványodott az a maradék bátorságom is ami volt, hisz tudtam, hogy ezért iszonyatos lecseszést fogok kapni, de akkor ott helyben nem érdekelt.
A rajongók felháborodottan motyogtak és ahogy hallottam némi találgatás is társult.
- Nyugodjatok meg kedves A.R.M.Y-k! Jimint nagyon rosszul érinti ez a dolog, de pár perc és lerendezzük. Legyetek türelemmel, kérlek! - próbálta kordában tartani a tömeget Rapmon, de nem igazán sikerült neki.
Kikerültem a háttérmunkásokat, akik vissza akartak küldeni a színpadra, aztán a menedzsert is csendre intettem mogorván. Felborzoltam az összeizzadt hajamat és Vicky keresésére indultam, mert nem volt a helyén.
- MenHe! - kiabáltam össze vissza, de senki sem volt ott, csak néhány takarító, de azok sem tudtak semmit.
Hirtelen megcsapta a fülemet egy mentő szirénája, ami egyre csak hangosodott, majd folyamatos hangerőn mondta a magáét. Megállt bennem az ütő.
Az... Az nem lehet...
A hátsó kijárat felé rohantam, aztán feltépve a fémlapot, beleütköztem az egész bagázsba.
Átverekedtem magam félig a tömegen és kiszúrtam Meyut legelöl.
- MenYu!! - kiáltottam neki kétségbeesetten, és felém fordult.
A szemei teljesen vörösek voltak és az arca könnyel áztatott. Elfordult tőlem és előre sétált, majd csak annyit észleltem, hogy a mentő elhajt, stáb tagok pedig befelé veszik az irányt.
- Mi történt? Tudja valaki? Hahó! Hol van Choi MenHe? - "úsztam" az árban befelé.
Fel-alá rohangáltam, de senki nem mondott semmit, aztán végre akadt egy gyakornok, aki kitálalt.
- YuuRa nekiment véletlen Vickynek és elájult. Meyu bement vele a kórházba, ha jól tudom.
Elfelejtettem levegőt is venni. A könnyeim marni kezdték a szememet és elvesztettem a kontrollt.
Visszarohantam a színpadra, felborítva az egyik STAFF feliratú pólós fickót, és átvágva a díszleten betámadtam a többieket.
- K-Kérlek NamJoon! El kell vinned a... A kórházba! Vickyvel baj van! - kezdtem hozzá hisztérikusan.
Eleinte csak nézett rám meglepődve, aztán elejtette a mikrofonját és magával rántva Jint és engem visszarohant az öltözőkhöz, majd berontott a menedzser irodájába.
Valamit eléggé dühösen magyarázott neki, de túlzottan ideges voltam, hogy értsek is valamit.
Kitrappolt és Jin kezébe nyomva egy kulcsot kitolt minket a parkolóba. Feltépte a csapat kisbuszának az ajtaját és Jint belökve a vezetőülésre, engem hátra ültetett, ő pedig az anyós ülésen foglalt helyet.
- Jin! A legközelebbi kórházba! - osztotta ki a parancsot szigorú hangon, amire én is és a legidősebb tagunk is összerezzentünk.
Az öt perces út, most óráknak tűnt és közben a könnyeim folyamatosan marták a szemeim.
Ahogy odaértünk egyszerűen elszállt az erőm. Jin szinte berángatott és amikor megérdeklődték Vickyt, ismételten elkezdtek ráncigálni aztán leültettek egy terem előtt.
- Na öcsi... Vicky itt van bent, most van bent az orvos nála, Meyu is ott van. Nyugodj le, nem lesz semmi baj, rendben? - guggolt le elém a leaderünk.
Üvegesen néztem rá, csak nehezen fogtam fel, hogy mit is akar, mert folyamatosan a rosszabbnál rosszabb gondolatok szállingóztak a fejemben. Bólintottam egy aprót, aztán a tenyerembe temettem az arcom.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de elment előttem egy idősödő fehér köpenyes férfi, aztán a látóterembe csúszott Meyu cipője.
Félve felnéztem rá, és felálltam.
Hamis mosolyra húzta a száját és hirtelen megölelt.
- Még az orvos sem tudja... - suttogta a vállamnak.
- Be lehet menni? - kérdeztem remegő hangon.
- Alszik... Kifárasztotta a fájdalom.
- Pontosan mit mondott az orvos? - tette fel a kérdést NamJoon.
- Semmi fontosat, csak annyit, hogy este eldől minden. Amint felébred, hazamehet, és ha valami baj van, azonnal vissza kell jönnie. Ő sem tudja, hogy van-e valami súlyosabb baj.
- Akkor várunk, amíg fel nem ébred. - sóhajtott fel Jin.
- Nektek nem kell fiúk... - néztem a két idősebbre. - Menjetek vissza a koncertre és rendezzétek le a menedzsert.
- Lerendeztem. - húzta meg a vállát NamJoon.
Nem húztam a dolgot, inkább csak visszaültem a helyemre és imádkoztam az Úrhoz, hogy semmi baja ne legyen se Vickynek se a babának.
- Jimin! Kelj fel! Felébred!! - ráncigált Meyu.
- M-mi? - pattant ki a szemem és felugrottam.
- Jól hallod, Vicky felkelt.
Elmosolyodtam és egy nagy cuppanós puszit nyomtam a kis "sógornőm" homlokára és benyitottam a kórterembe.
Igaza volt. MenHe már az ágy mellett állt és próbálta visszavenni a pólóját, de az infúzió csöve miatt nem sikerült neki.
- Mit csinálsz? - sétáltam oda hozzá és óvatosan visszaültettem az ágyra.
- Felöltözök és megyek haza. - mosolyodott el halványan aztán magához ölelt.
- Megijedtem nagyon... - suttogtam a hajába.
- Elhiszem... - dünnyögte halkan. - Jimin...
- Igen?
- Nem igazán érzem, hogy itt van a baba... - remegett meg picit.
- Ne beszélj ilyen butaságokat... Minden rendben lesz, hidd el.
- Nem mondanám, ha nem érezném... Olyan kevésnek érzem magam. Kérlek, higgy nekem... Fel kell készülnünk rá, hogy nem biztos, hogy itt van velem...
- Itt van, nyugodj meg. Néhány hónap, aztán éjszakázunk vele. - mosolyogtam optimistán, de közben belül marcangolt a tudat, hogy nem érzi.
- Úgy legyen... De kérlek, ne szomorodj el, ha ténylegesen elment... Nem a mi hibánk.
Beharaptam az ajkaim, aztán bólintottam egyet.
~Jimin POV end~
Az éjszaka csendesen telt. Túl csendesen. Mindenki nyugtalanul bámulta a plafont, főleg Jimin, hiszen Vicky mellette nagyon nehezen szinte nyögdécselve szuszogott. Lélekben már felkészült rá, hogy ki kell ugrania az ágyból és átrohannia a leader szobájába.
- Jimin... - suttogta Vicky fájdalmasan.
- Rendben... - sóhajtott fel nyugodt hangon, pedig közben belülről ordított és őrjöngve tört zúzott.
A talpa halkan csattogott a folyosó padlóján, miközben elsétált Rapmon szobájához. Bekopogott és megvárta amíg kinyitotta, majd egyszerűen szó nélkül a szemébe nézett és visszament a saját szobájába. NamJoon fogta az adást és felkeltette Jint, majd felöltözött.
Jimin eközben felkapott egy felsőt, majd kisegítette MenHet az ágyból és felkapta a karjaiba.
Halkan távoztak és a kórházba vették az irányt. A ház ismét csendbe és sötétbe borult, némán ordított a többiek halk és ideges szuszogása alatt...
